ÉGI BÉKE A FÖLDÖN

Beszélgetések Jézussal
evangéliumi magyarázatok

Tékozló fiú
Lk 15;11-32

A tékozló fiú történetét megelőzve két rövid kis példabeszédet mond el az Úr Jézus a farizeusoknak és az írástudóknak, akik amiatt zúgolódnak, hogy Jézus szóba állt a bűnösökkel, a társadalom kivetettjeivel, és még ráadásul együtt is eszik velük.
Az "elveszett bárány" és az "elveszett drachma" története kis jellemrajz a világ fiairól, lányairól, hogy hogyan is tudnak akkora felhajtást csinálni, ha a földi vagyonukban veszteség áll be. Keresnek, kutatnak, le nem mondanának róla, míg meg nem találják azt, aminek hiánya - szerintük - szegényebbé tette volna őket.
Micsoda öröm! Meglett a földi vagyon, amit tulajdonképpen akár nélkülözni is tudtak volna, - hiszen nem az életük függött tőle!
De nem, ők igenis ragaszkodnak ahhoz, hogy ami volt, az újból meglegyen. Megtalálták! Mérhetetlen az öröm, a fél falu együtt örül velük.
Ilyen az ember, nem mond le semmiről, amit már egyszer - mint anyagi javakat - birtokolt. Biztos, ami biztos, nem hiányozhat!

Hát akkor a Jó Istennek, hogy ne hiányoznának a gyermekei, akik elkóboroltak, elvesztek, elfordultak Tőle. Ezt a két példabeszédet az Úr Jézus azzal zárja, hogy az égben milyen nagy az öröm akkor, amikor ezek az elveszett gyermekek visszatérnek az Atyához.

Bizony, nekik az életük függ ettől!!, - és ezzel kezdi a tékozló fiú történetét. Mondhatnánk tékozló fiúkat is, hiszen ez ránk ugyanúgy vonatkozik.
Mi is nemet mondtunk az Atyának. Mindenki tékozló fiú, aki elfordult Istentől, és elindult földi vándorútjára, és itt nagyon-nagyon távol került a Jó Istentől. Sok minden széppel-jóval rendelkezik a lélek, amit teremtéskor kapott az Atyától. A szeretetet, az adást Ő belénk kódolta. De ez bizony a lélek anyagba ágyazódása során szép lassan szeretetlenséggé, szerzéssé, önzéssé alakul át itt a Földön, ahol a jó mellett megjelenik a rossz is. Csak a Mennyország egy pólusú, ott csak a szeretet létezik.

A tékozló fiú, a bűnös életet élő fiú nagyon messzire - így mondja a példabeszéd -, távoli vidékre költözött.
Aki bűnben él, az bizony nagyon távol kerül az Istentől.
Elpazarolta a vagyonát, az Istentől kapott szeretetet eljátszotta. Mindent elköltött, vagyis teljesen elhagyta az Istent. Kiforgatta magát Isten szeretetéből az erkölcstelen életével.
Éhezett, nélkülözött Isten nélkül. Már nagyon alantas dolgokra is vetemedett volna. Akár a moslékot is megeszi, ami a tisztátalan állat eledele, de még az sem jutott neki. Ellehetetlenült!
Bizony, Isten nélkül nem lehet normális életet élni. Le lehet süllyedni a gödör aljáig. Innen már nincs tovább.

De van visszaút az Istenhez!
Aki eljut idáig, a szenvedések poklába, az tud igazán bűnbánatot tartani (megtérni!). Már vágyódik vissza Istenhez. Egyszerűen honvágya van!

A Mennyei Atya végtelen szeretettel tudja szívére ölelni az elveszett, de megkerült gyermekeit, és szüli őket újjá Szentlelke által.

A tékozló fiú a bűnből, a halálból támadt fel, kelt életre, és megy vissza az Atyához, Akit elhagyott.
Ezeknek a megtért lelkeknek tudnak örülni az angyalok a mennyben, mert ezek növelik az igazak számát.

Eközben a másik fiú, aki szintén megkapta a vagyont, ő is leszületett a Földre, és nagyon megigazultnak élte meg magát. Az ilyen fiúk testesítik meg a farizeusi lelkülettel rendelkezőket, az írásmagyarázókat, az engedelmesked-tetőket, akik kiváltságos helyzetben tudták magukat.
Ők annyira nem fordultak el Istentől, nem éltek akkora bűnben - gondolták -, mint a vámosok és az utcanők.

Azt mondja a példabeszéd, hogy nem ment nagyon messze az Istentől, csak a mezőig. A mező - tudvalevő - közelebb van a Házhoz, mint a távoli vidék.
De elment, kiment a Házból, és már ő is hazafelé tartott. De milyen lelkülettel? Tele haraggal a szívében, amit már itt a Földön beépített magába.
Többre tartotta magát mindenkinél. Megigazultnak tudta magát. Az irgalmat nem ismerte, és főleg nem gyakorolta. Azt hitte, az az igazi együttélés az Istennel, az az igazi szolgálat, ha betartjuk a törvényt, na nem az isteni Tízparancsolatot, hanem a saját törvényeinket, amit ki-be lehet forgatni, mint a bundát, vagy ahogy a szél fúj, természetesen mindig nekünk kedvezve. Áldozatot bemutatni minden szeretet nélkül, tizedet adni (volt miből!), mindig mindennek a könnyebbik végét megfogni.

Felelősségre vonja az Istent, hogy nem volt neki hálás azért, ahogy ő itt a Földön az életét élte. Hogy-hogy nem kapott érte ajándékot, hiszen mosakodott állandóan, tisztogatta az edényeit (igaz, kívülről), hát ez nem elég?

De hogy a belső tisztaság fontosabb, arra nem gondolt.

Nem tudta elviselni, hogy a Jó Isten nem csak őt szereti, hanem azokat is, akik tiszta szívből megbánják bűneiket, mert bűnösnek tudják magukat. De ő nem tudja magát bűnösnek, csak igaznak. Ő nem bocsát, és haragszik, hogy az Isten milyen megbocsátó, hogy mindenkit egyformán szeret.
Azt írja a példabeszéd, hogy annyira haragszik, hogy be sem akar menni a Házba.

De az Isten kijött elé, lejött a Földre, és kérlelte, hogy tanuljon meg szeretni, megbocsátani, és örülni annak, hogy a testvére üdvösségre jutott.

Egyszerűen nem tud örülni az Isten örömének.
Már annak sem örül, hogy az Isten mindenét neki adja.

Hogy is örülne, amikor más is ugyanannyit mondhat magáénak, ugyanis a szeretet Istene mindenkor mindenét adja mindenkinek, aki az Isten egyetlenjének tudja magát.

AZ ISTEN CSAK ADNI TUD! Ő MÁR CSAK ILYEN!!!

Amen

Lejegyezte: Lóky Valéria

Budapest, 2011. 02 06.