Avilai Szt. Teréz gondolatai

Avilai Szt. Teréz gondolatai a tökéletes szeretetről
- A szeretet pszichológiája 1550 körül -

...Foglalkozzunk most azzal a szeretettel, amellyel illik és szabad egymás irányában viseltetnünk, amely tisztán szellemi.
Ez a szellemi szeretet csak olyan emberben lehet meg, aki Isten kegyelméből világosan belátja, hogy mi ez a világ; és hogy van ezen kívül egy más világ is. Továbbá, hogy mekkora a különbség a kettő között; hogy az egyik örökkévaló, a másik, pedig olyan, mint az álom.
Meg kell értenünk, hogy mi az Isten iránti és mi a teremtmény iránti szeretet. Hozzá saját tapasztalatából kell tudni a kettő közötti különbséget, mert az egészen más, mintha valaki csak úgy hiszi. Tudni kell ugyancsak tapasztalatból, hogy mennyit nyer az ember az egyikkel, s mennyit veszít a másikkal. Világos fogalmának kell lennie arról, hogy mi a Teremtő és mik a teremtmények; és sok más dolgokról, amelyekre vonatkozólag csakis az Úr ad igazi és világos ismeretet azoknak, akik belépnek hozzá az imádság iskolájába, illetve akiket az Úr felvesz abba.
Abban az emberben, akit az Úr tökéletességének erre a magaslatára emelt, megvan ez a tökéletes szeretet is. Ezek azután a nemes lelkek, a királyi lelkek, akik Isten kegyelméből ennyire vitték! Ezek nem képesek arra, hogy olyan hitvány dolgot szeressenek, mint amilyen az emberi test. Nem mondom, hogy nem dicsérik annak Teremtőjét, midőn látják, hogy szép, kedves, és szemrevaló. De hogy nagyra becsüljék, az más dolog.
Sokszor elgondolom, mennyire vakok vagyunk, amidőn azt óhajtjuk, hogy mások szeressenek bennünket; kivéve, ha - mint mondom - olyanokról van szó, akik jó hatással vannak reánk, s az örök javakhoz segítik a lelkünket. Abban a szeretetben, amellyel más irányban viseltetünk, részünkről mindig bele vegyül valamiféle kis önzés, amennyiben a saját hasznunkat, vagy legalábbis élvezetünket keressük.
A tökéletes emberek bizonyos értelemben keresik az élvezetet, de nem képesek azt másban feltalálni, mint Istenben és az Istenről való beszélgetésben. Ennek következtében nem tudják belátni, mi hasznuk lehetne abból, ha valaki szereti őket, s nem is keresik mások vonzalmát. S mivel ez az igazság egészen világos előttük, nevetnek önmagukon, ha visszagondolnak azokra az időkre, amikor még képesek voltak egészen komolyan tépelődni afölött, vajon viszonozza - e valaki a vonzalmukat, vagy sem. Mert az ember már csak olyan, bármily nemes is egyébként a vonzalma, hogy feltétlenül azt akarja, fizessék vissza a szeretetét. Pedig az a fizetés, amit beszed érte, puszta szalma, levegő, súlytalan dolog, amelyet elfúj a szél. Mert hiszen bármennyire szerettek is bennünket valamikor, vajon mink maradt belőle? Ezek az emberek épp oly kevésbe veszik, ha szeretik őket, mintha nem szeretnék őket; kivéve, ha a szeretet lelki hasznukra van. Belátják ugyanis, hogy csupán emberi gyöngeség részünkről, midőn szeretet után vágyakozunk.
Azt hihetnénk ezek után, hogy az ilyenek Istenen kívül nem is képesek mást szeretni. Pedig ez nem áll. Sőt sokkal jobban tudnak szeretni, s a szeretetük sokkal jó tevőbb és hatalmasabb: egy szóval igazi szeretet. Az ilyen lélek ugyanis sokkal jobban szeret adni, mint kapni; s magával a Teremtővel szemben is így van. Ezt nevezem én SZERETETNEK, mert azok a többi alacsony érzelmek csak birtokolják ezt a szép nevet.
Azt is kérdezhetnétek, vajon mit szeretnek azok a jó emberek, ha nem azt szeretik, amit látnak? Azt mondom erre, hogy igenis azt szeretik, amit látnak és ahhoz vonzódnak, amit hallanak: csakhogy amit ők látnak, az nem mulandó dolog. Az ő tekintetük ugyanis nem áll meg a felszínen, hanem keresztül hatol a testen, a lelket nézi és, azt vizsgálja, vajon van-e rajta szeretni való? S még, ha első tekintetre nem is találnának rajta semmit, valami kis jóindulatot vagy hajlamot mégis csak fölfedeznek benne, s ennek nyomán kutatva aranyat lelnek ama lélek bányájában. És ha az után szeretik az illetőt, akkor semmi fáradságot sem sajnálnak, s kész örömest tesznek meg érte mindent. Azt akarják ugyanis, hogy szeretetük állandó legyen; már pedig ha az illető nem tesz szert lelki kincsekre, és nem szereti nagyon Istent, akkor ez az állandóság ki van zárva. Az ilyen tökéletes szeretetű ember látja, hogy a másik ember szeretete még nem állandó. Hiába tesz vele jót, hiába szereti teljes szívéből; hiába hozna meg érte minden áldozatot; hiába volna meg benne minden képzelhető természetes kedvesség; a másik ember nem lesz képes megőrizni sokáig vonzalmát, s a barátság nem maradhat állandó. Az ilyen ember tapasztalatból tudja mit érnek mindezek a dolgok; őt ilyesmivel nem lehet megvesztegetni. Látja, hogy nem illenek egymáshoz, s hogy kölcsönös szeretetüknek nincs meg a biztos alapja. ...
Csodálatos dolog, hogy milyen szenvedélyes ez a szeretet!
Mennyi könnyhullatásba kerül! Mennyi penitenciával és imádsággal jár! Mily szorgalmasan ajánlgatja imájába jó barátját, s hogyan kéri az embereket, hogy könyörögjenek érette Istenhez! Állandóan az a vágy emészti, hogy barátja haladjon a jóban, s nem tud megnyugodni, amíg nem látja, hogy tényleg előre halad. Ha meg azután a barátja eljutott már a tökéletesség egy bizonyos fokára s kissé visszaesik, akkor meg van keserítve minden öröme az életben. Nincs étvágya, nem tud aludni, folyton ez a gond nyomja, szüntelenül remeg, nem fog-e elveszni a lélek, akit ő annyira szeret; nem kell-e majd tőle az örökkévalóságban elválnia. Mert hiszen a földi elválást, a halált nem veszi semmibe: minek is ragaszkodjék az ember az élethez, egy olyan dologhoz, amelyet egy fuvallat kiragad anélkül, hogy azt képes volna azt visszaszerezni! Ebben a szeretetben, mint mondom semmi helye nincs az önérdeknek, hanem egyetlen óhaja, egyetlen vágya, hogy az a másik lélek minél gazdagabb legyen égi javakban. Ezt nevezem én szeretetnek...
Az ilyen lélek ugyanis nem képes kétszínűségre barátaival szemben, így nem tudja elhallgattatni magában, ha hibát vesz észre. Sőt ahányszor ilyesmit lát, mindannyiszor szemünkre veti, ha gondolja, hogy ezzel használ nekik; mert igazán szívén viseli lelki javukat. Az ilyenek nem törődnek a világgal, de ezzel az utóbbi dologgal annál inkább. Nem képesek másként viselkedni, nem tudnak hízelegni, sem pedig barátaik előtt valamit eltitkolni. Azoknak vagy meg kell javulniuk, vagy pedig vége a barátságnak, mert az ellenkezőt nem képesek, de nem is lehet elviselniük.

Forrás: Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja és a belső várkastély