Vissza az előző oldalra Főoldal

B. Anna halálközeli élménye, 2001

Az oldal nyomtatása

Röviden az élményem előtti életemről. Ateistaként éltem már gyermekkkoromban is, bár szüleim köteleztek hittanórára járni. Amit ott a papoktól hallottam nem értettem, számomra fontos kérdésekre nem válaszoltak. Azt mondták ne zavarjam az órát és a többieket, ne kérdezzek hülyeségeket. Egy idő után hallgattam és csak eljártam, mert szüleim úgy akarták. Megkövetelték, hogy engedelmes legyek. Pedig otthon is azt tapasztaltam, hogy szüleim sem hisznek, nem járnak templomba. Felnőtt koromban szinte "saulként" folytattam. Akiről megtudtam, hogy hisz Istenben, gúnyoltam, kinevettem. Az életet úgy ahogy van, értelmetlennek találtam. Mindenkire haragudtam, beleértve önmagamat is, hogy élek. Minek ez az egész? Kérdezgettem gyakran önmagamtól és másoktól. Tanulunk, dolgozunk, betegeskedünk, házasodunk, gyerekeket hozunk a világra, hogy ők is, ahogy elődeik, szenvedjenek majd meghaljanak értelmetlenül.
Mégis férjhez mentem, és 3 gyermekem volt, akiket természetesen ateistaként neveltünk, férjemmel teljes egyetértésben. Fiaim már óvodás korukban büszkén vallották, hogy ők bizony pogányok. A legsúlyosabb hit elleni kirohanásom az élményem előtti nagypénteken történt a munkahelyemen. Üzemi konyháról hozták az ebédet. Finom gulyásleves volt, tele hússal. Tudtam, hogy pukkadásig ehetem magam, mert a többség, hitük miatt nem fog húst enni. Az ebédlőasztalnál evés közben végig gúnyolódtam. Buta szentfazekaknak neveztem őket. Azt is mondtam, nem értem, hogy tanult emberek hogy lehetnek ilyen ostobák. Gondolják végig mennyi nyomor, fájdalom, öldöklés van a világon. Isten nincs, de ha mégis van, biztosan nem jóságos. Az Ő gonoszsága minden emberei gonoszságot fölülmúl, mert nem akadályozza meg. Néhány hónap múlva 1991 nyarán néhány hetes terhességgel kórházba kerültem, mert problémáim voltak. Ott a terhességi teszt pozitív lett, de az ultrahang szerint üres volt a méhem. Megállapították, hogy méhenkívüli terhesség, amit másnap műteni kell. Nem bírtam ki másnap reggelig. Éjszaka elvesztettem eszméletemet. Hajam tépve, arcom összekarmolva, fetrengtem leestem az ágyról, amire szobatársaim fölébredtek és szóltak az ügyeletes orvosnak.
Bevittek a műtőbe. Egyszer csak teljes megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy állok a műtőben, ahol éppen műtenek valakit. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy velem valami baj van, mármint az elmémmel. Emlékezetkiesésem van, állapítottam meg. Minek jöttem én ide, és miért nem zavarnak ki? Ennyire el vannak foglalva az orvosok, hogy észre sem vesznek? Ennek ellenére nem akartam kimenni, sőt meg se mertem moccanni. Nagyon ideges lettem. Ha észrevesznek mit mondjak? Hiszen nem emlékszem hogy jöttem ide. Akkor biztos elmeosztályon kötök ki. Pedig úgy éreztem teljesen normális vagyok, vagy minden elmebeteg így érzi? Valami mégsem stimmel. Akkor vettem észre, mintha magasabbról szemlélném a műtétet, mint ahogy magasságomra emlékszem. Lenéztem a kövezetre. Szörnyűség! Nem állok, lebegek, vagy hallucinálok. Újabb furcsaságot láttam. Az orvosok körül fény van és azt érzem aggódnak a betegért. Következő pillanatban azt vettem észre, hogy nem lélegzem és szívverésem sincs. Végképp összezavarodtam, hiszen tanulmányaim szerint ez az állapot egyenlő a halállal, a megsemmisüléssel. Mi ez az egész, hiszen élek, jól érzem magam, nem fáj semmim és ráadásul milyen könnyű vagyok.
Ekkor hirtelen a semmiből ott "termett" egy fénylény. Döbbenten bámultam. Jé egy fényből álló élő ember. A látványtól és a belőle sugárzó szeretetből egyre jobban szégyeltem magam. Hirtelen eszembe jutott minden az addigi életemről. Lejátszódott bennem sok kimondott és ki nem mondott gonoszságom, sok ember kigúnyolása, a régi, már elfelejtett hittanórák.
A szégyenérzet mellett azonban elöntött a boldogság. Már tudtam, hogy nem hallucinálok, már tudtam a műtőasztalon az én testem fekszik, amit én működtettem idáig. Tehát ez a halál. Állapítottam meg. Az ember nem, csakis a teste semmisül meg. A Fénylény mindaddig csak mosolyogva állt velem szemben, majd megszólalt. Velem jössz? Nem akarok Veled menni, haza akarok menni. Van 3 gyerekem - válaszoltam. Tudom - mondta. De a legkisebb még csak 1 éves, olyan picike, vele akarok lenni, föl szeretném nevelni. Azt mondta: - most azért vagy itt, hogy elvegyenek tőled egy gyereket, hogy az örök emlék legyen.
Mégsem éreztem Őt gonosznak, inkább egy fájdalmas tanításnak tartottam ezt az eseményt. Hiszen akiből ilyen semmihez nem hasonlítható szeretet árad az nem árt, nem tesz rosszat senkivel.
Hazaengedlek, - mondta, de soha többé nem élhetsz úgy ahogy eddig. Mondd el az élményedet másoknak. Majd mindig érezni fogod, kinek és mikor.
- Én ezt nem tudom megtenni.
- De meg tudod tenni, mert Én ezután mindig veled leszek.
- Akiket gúnyoltam, most álljak eléjük, hogy tévedtem?
Képtelenség. Nem fognak hinni nekem.
- Ők lesznek kevesebben, de az az ő bajuk. Hidd el ugyanolyan hévvel fogsz mellettem állni, mint eddig ellenem.
Elkezdtem aggódni, hogyan fogom elmondani két fiamnak, férjemnek, mindazt amit eddig hittünk nem igaz. Hogy fogadják, mi vár rám ezek után? Azt mondta ne aggódjak, a gyermekeim útját már egyengeti. Nem értettem, hogyan, de elhittem Neki, biztosan úgy van. És a férjem? - kérdeztem. Ő nehéz eset - válaszolta.
- De hinni fog?
- Nem árulom el, mert akkor nem fogsz küzdeni.
Érdekelt miért van ennyi gonoszság e világban. Azt mondta, majd megértem, hogy nem az Isten az oka.
Kérdésemre megmutatta milyen lesz nagyobb korában az akkor 1 éves lányom. Meglendítette fénykarját és azt mondta - ilyen lesz 3 évesen. Csodálkozva néztem a 3 dimenziós képet világoskék fodros ruhájában. Majd a kép eltűnt. Újra oldalra mutatott kezével és azt mondta -íme itt 20 évesen. Kissé idegennek tűnt ez a felnőtt nő, de aztán felismertem benne kicsi lányom vonásait, szöszke haja bár itt már barna, mégis ő az.
Ezután azt mondta - Élj a tízparancsolat szerint, és ne dohányozz, mert az rongálja az életet. Majd újra meglendítette fénykezét, mire "eltűnt" az egész kórház. A térben lebegünk, éjszaka van, ragyognak a csillagok. Valahol, tőlünk, nem messze egy lebegő fényvárost láttam, ami olyan csodálatos, hogy nem lehet kifejezni.
Utolsó mondata ez volt : Emlékezz a 7-es számra, mert az az én számom. Biztos voltam benne, hogy ennek is, mint minden másnak amit mondott nagy jelentősége van, természetesen majd megértem - gondoltam. Egyre inkább távolodott a fényből épült város felé, én pedig visszazuhantam testembe.
Egy pillanatra nagy fájdalmat éreztem, és egy nyekkenő hangot hallottam, mint amikor valaki nagyot esik hanyat, aztán mély öntudatlanságba zuhantam.
Csak két nap múlva tértem magamhoz. A szobatársaim szóltak a nővérnek, bejött. Megműtöttek - mondta. Tudom - válaszoltam. Honnan tudja? - kérdezte csodálkozva, de nem mondtam, hogy láttam. Attól tartottam, a nőgyógyászatról rögtön a pszichiátriára vinnének. Azt mondtam: Éreztem, hogy be van kötve a hasam. Fájdalmaim ellenére életemben először, igazán boldognak éreztem magam. Aztán délután telefonon keresett egy rokon, akivel korábban súlyos hitvitáink voltak. Elmondta, hogy két fiam náluk van. Borzasztóan szabadkozott, hogy amit mondani akar csak egy pap rábeszélésére meri megtenni, de már engem ismerve előre tudja a válaszom. Mégis megkérdezi, hogy az ő lelkiismerete tiszta legyen. Nos hétfőn egy egyházi szervezésű tábor kezdődik, mondta neki az illető pap. Jót tenne ennek a két fiúnak. Olyan gyorsan igent mondtam erre a táborozásra, hogy még a lélegzete is elakadt az illetőnek. Nem erre, hanem nagy tiltakozásra számított - mondta és nem értette. Mondtam neki, majd megérted, ha meglátogatsz elmondom miért igen a válaszom. Örömömben sírtam, hogy máris ilyen nyilvánvalóan egyengeti a gyerekek útját a Gondviselés. Mikor hazajöttek a fiúk a táborból, addigra én is otthon voltam. Boldogan rohantak be az ajtón, és köszönés helyett azt kérdezték: Miért nem mondtad, hogy van Isten? Mert eddig én sem tudtam - válaszoltam, másoknak meg nem hittem el, majd elmondtam mi történt a kórházban.
Ami pedig a legnagyobb csoda az életemben, hogy minden védekezésem ellenére egyszer csak "véletlenül" terhes lettem. Mikor kiszámoltam a feltételezett gyerek megszületésének időpontját, már biztos voltam benne. Igen gyerekünk lesz. Már tudtam, a gyerek akit 1991 júliusában elvett tőlem, visszakaptam ajándékba az élményem 7. évfordulójára. (Mert 7-es az ő száma) Igy is történt. 1998. júliusában szintén éjjel vittek a műtőbe és császármetszéssel, mint akkor, világrajött a kisfiam, de most erre a világra.


REVITAL Alapítvány, 2001

Vissza az előző oldalra

Információ

E-mail: Web-Hang
Telefon/üzenetrögzítő: (1) 262 7177
Fax-matáv: (1) 431 7657
Fax-westel: 06-30-8077 451
Mobiltelefon: 06-30-202 5553